Európa biometánszektora szerint egyre égetőbb a kérdés, hogy a megtermelt molekulákat hogyan juttassuk el oda, ahol szükség van rájuk. Erről szólt a brüsszeli Grid Ready Forum, és ugyanezt az irányt erősítik az EBA hosszabb távú energiapolitikai ajánlásai is.
Mintegy hatvan szakértő – szabályozók, hálózatüzemeltetők, iparági szereplők és döntéshozók – próbált választ találni a brüsszeli Grid Ready Forumon arra, hogyan lehetne felgyorsítani a biometán betáplálását az európai gázhálózatokba. Hiába nő ugyanis a termelési kapacitás, ha a hálózatok nem tudják fogadni az új mennyiségeket. A közös álláspont szerint Európának valójában nincs szüksége teljesen új infrastruktúrára: sokkal inkább arra, hogy jobban használja ki a meglévőt.
A szakemberek szerint az egyik legfontosabb probléma a széttagolt szabályozás. Ma országonként eltérő műszaki követelmények vonatkoznak arra, milyen minőségű gáz kerülhet a rendszerbe. Ez különösen a határokon átnyúló forgalmat nehezíti, és sok esetben feleslegesen drágítja a projekteket.
A szakmai ajánlások ezért harmonizált szabályokat, egyszerűbb csatlakozási folyamatokat és gyorsabb engedélyezést sürgetnek. A cél az volna, hogy amennyiben egy termelő képes megújuló gázt előállítani, akkor azt reális időn belül legyen képes betáplálni a hálózatba.
A fórum résztvevői külön hangsúlyozták a hálózattervezés szerepét. A javaslat szerint a jövőben digitális térképezésre és közös hálózati „mestertervekre” lenne szükség: ezek megmutatják, hol várható jelentősebb biometán-termelés és ehhez hol kell fejleszteni a rendszert.
Ugyanezt az irányt erősítik az EBA hosszabb távú energiapolitikai ajánlásai. A szervezet szerint a 2030 utáni európai energiapolitikának nagyobb hangsúlyt kell adnia azoknak az infrastruktúráknak, amelyek rugalmasabban képesek különböző energiaforrásokat befogadni, valamint támogatnia kell azokat a beruházásokat, amelyek a rendszer rugalmasságát növelik.
A szakma szerint különösen fontos, hogy a hálózati költségek ne kizárólag az elsőként csatlakozó beruházókat terheljék. Ehelyett olyan költségmegosztási modellekre lenne szükség, amelyek felismerik: a hálózatfejlesztésekből később más termelők és fogyasztók is profitálnak.
Ott pedig, ahol fizikailag még nincs hálózati kapcsolat, ideiglenes megoldásként felmerülhet az úgynevezett „virtuális vezeték” lehetősége is: vagyis amikor a biometánt közúton szállítják el egy központi betáplálási ponthoz.
A fő üzenet végül egyszerűnek tűnik: Európának a biometánhoz szükséges csőhálózat jelentős része már megvan. A következő évek kérdése inkább az lesz, hogy sikerül-e azt gyorsabban, egyszerűbben és olcsóbban ténylegesen használhatóbbá tenni.