Az uniós biometán klaszter tavalyi jelentésében három olyan feltételt azonosít, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az innovatív biometánprojektek iparági méretűvé váljanak. Az első, hogy olcsóbbak és rugalmasabbak legyenek a folyamatok (például technológiák integrálásával), a második, hogy kiszámíthatóbbá és egységesebbé váljon a szabályozási környezet. Ezekhez kell felzárkóznia a társadalmi bizalomnak annak érdekében, hogy a „kísérletekből” telephelyi valóság legyen, miközben számos akadályon is át kell küzdenie magát a szektornak.
A biometánra hajlamosak vagyunk leegyszerűsítve úgy tekinteni, mint egy sima képletre: adott az alaptechnológia, van alapanyag, ezért ha felpörgetjük a beruházásokat, jön a termelés. Az uniós innovációs projektek viszont másról árulkodnak: a lényeg nem a klasszikus recept másolása, hanem az, hogyan tudunk többféle alapanyagból, többféle technológiával, rugalmasabban és olcsóbban biometánt előállítani úgy, hogy közben a szabályozás, a piac és a társadalmi elfogadottság ne húzza vissza a lendületet.
Ezt támasztja alá a négy Horizon Europe projekt – a BIOMETHAVERSE, a HyFuelUp, a METHAREN és a SEMPRE-BIO – által létrehozott biometán klaszter tavalyi jelentése is, amelynek fő üzenete, hogy egy-egy ügyes megoldás helyett a rendszerszintű tanulás a lényeg.
Az összefoglaló egyik legfontosabb tanulsága, hogy a sikeres projektek nem egyetlen csodatechnológiát járattak a csúcsra, hanem a technológiai mixre koncentráltak. Az uniós kísérleti és mintaprojektekben egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a hőalapú eljárások, különösen a gázosítás, amely a várakozások szerint a következő évtizedekben érdemi szeletet hasíthat ki a biometántermelésből, és valós alternatívát adhat ott, ahol a hagyományos megoldások korlátokba ütköznek.
A fejlesztési irány lényege, hogy a folyamatokat össze lehet kapcsolni: a gázosítás, a metánosítás és a ma már jól ismert biogázos út kombinálásával költséget lehet csökkenteni és hatékonyságot lehet javítani, még ha ehhez sok munka is kell a kísérleti fázistól a piaci kalibrálásáig.
A jó gyakorlat itt túlmutat a technológián. Az innovációs projektekből az is jól látszik, hogy a jövő biometánja sokkal többet akar kihozni ugyanabból az anyagból: nem elég a metán, a mellékáramok – például a biogén CO₂ – értelmes hasznosítása is előtérbe kerül. Több uniós szereplő már rövid távon is azt sürgeti, hogy a meglévő biogázos kapacitások építsék be a CO₂-áramokat a működésükbe, mert ettől lesz egyszerre zöldebb és termelékenyebb a rendszer.
Ezt erősíti az a szemlélet is, amely szerint a cél minden elvesző szénmolekula megfogása. Magyarul: ha a biometán versenyképes akar lenni, akkor abból is értéket kell csinálni, ami eddig hulladéknak tűnt.
A másik nagy tanulság, hogy az innováció sokszor nem a laborban, hanem a szabályozási dzsungelben hiúsul meg. A határokon átívelő biometánpiac egyik kulcsa a tanúsítás és az elszámolás, az pedig, hogy az unióban egyszerre több rendszer él egymás mellett, már önmagában is fék.
Erre válaszul jön az uniós adatbázis, amelytől a piac egységesedését és a határokon átnyúló kereskedelem egyszerűsödését várják, de a bevezetés gyakorlati részletei körül komolyak az aggodalmak: a menetrendet sokan túl szorosnak érzik, és a korábbi tapasztalatok alapján a tesztelésre is kellő időt kell hagyni.
A tagállami szabályok közben sokszor egymás ellen dolgoznak: több ország saját bekeverési előírásokat vezet be. Ez önmagában növelheti ugyan a termelést, de ha közben csak „hazai papírral” lehet teljesíteni a célokat, az visszavetheti az egységes európai piac kialakulását.
Ugyanígy problémás, ha nem egyértelmű, hol számolható el a biometán: ott, ahol megtermelték, vagy ott, ahol felhasználták; ez a bizonytalanság a befektetőknek és a kereskedőknek egyaránt kockázat.
A legrosszabb forgatókönyv pedig az, amikor a szabályértelmezések egyik napról a másikra változnak, és ez utólag borítja a hosszú távú szerződéseket. Nem meglepő módon ilyen környezetben a piac óvatos, az innováció pedig drágább lesz.
Végül van egy sokszor alábecsült akadály: a társadalmi elfogadottság. Bizonyos technológiák – például a gázosítás – egyes helyeken nehezebben adhatók el a közvéleménynek. A fenntarthatósági vitákban gyorsan előkerül, hogy honnan jön az alapanyag, milyen a kibocsátási mérleg, és hogyan illeszkedik a helyi környezetvédelmi elvárásokhoz.
Az uniós jó gyakorlat itt az, hogy a projektek ne magányos technológiai kísérletek akarjanak lenni. Helyette álljanak össze más programokkal és kezdeményezésekkel, hogy egyszerre lehessen erősíteni a finanszírozást és az elfogadottságot.
Kép forrása: BIOMETHAVERSE