Csaknem ezermilliárd köbméter földgáz-egyenértékű „biogáz-potenciál” lenne elérhető évente a Föld mai, fenntartható hulladékáramainak hasznosításával. Ennek ma még csak töredéket aknázzuk ki világszinten, pedig ez a volumen megegyezik a jelenlegi globális földgázigény negyedével. További előnyt jelent, hogy a hulladékból helyben keletkezik érték, tehát az energiafüggőség is hatékonyan enyhíthető a biogázzal és biometánnal.
Az energiastratégiák „csendes erőművének” titulálja a biogáz és biometán jelentette energiaforrást a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) idei, a szektor kilátásaira kihegyezett elemzése. A találó költői kép remekül foglalja össze a szegmens lényegét: nagyszabású, látványos projektek helyett több apróbb beruházásból összeálló stabil tartalék, amelynek egyszerre van jelentősége a hálózati rugalmasság, a hulladékkezelés, a talaj megóvása és a lokális munkaerőpiac szempontjából.
A mezőgazdasági maradékokból, trágyából, élelmiszeripari és települési biológiai hulladékból képződő biogáz sokrétűségéhez sem férhet kétség, hiszen közvetlenül felhasználható hőenergia vagy villamos áram előállításához, tisztítás után pedig a földgázhoz hasonló minőségű biometánként táplálható be a hálózatba.
Ráadásul, ha jól csináljuk, a környezeti mérleg is kedvező. Bizonyos alapanyagok – például az állattartásból származó trágya vagy a lerakók biológiai hulladéka – eleve metánt bocsátanának ki; ezek begyűjtése és hasznosítása „negatív kibocsátású” megoldássá teheti a biogázt. A folyamat melléktermékeként előálló fermentlé pedig szerves tápanyagforrásként visszakerülhet a talajba, csökkentve a mezőgazdaság műtrágyaigényét. Az IEA kitér a fegyelmezett üzemeltetés fontosságára: a nem megfelelően kezelt üzemek metánszivárgása leronthatja a klímaelőnyt, ezért a zárt tárolás, a szivárgás-monitoring és a gázkezelés ma már alapkövetelmény.
Európa már ráérzett annak az ízére, hogyan lehet ezt jól csinálni – legalábbis erről árulkodnak az öreg kontinens trendjei: a hálózatba betáplált biometán egyes országokban már a gázfogyasztás érdemi részét adja, és az EU 2030-ra ambiciózus növekedéssel számol. Az unió felismerte a technológia pufferjellegből adódó előnyét is: amikor a szél- és a napenergia teljesítménye ingadozik, a rendszerkiegyenlítést nem csupán drága importgázzal vagy dízelaggregátorral lehet megoldani, hanem tárolható és rugalmasan betáplálható biometánnal.
Az IEA úgy becsüli, hogy a Föld mai, fenntartható hulladékáramainak hasznosításával évente közel ezermilliárd köbméter földgáz-egyenértékű „biogáz-potenciál” lenne elérhető. Ennek a lehetőségnek ma még világszinten csak a töredéke hasznosul, pedig ez a szám nem csupán önmagában óriási: nagyjából a jelenlegi globális földgázigény negyedének felel meg.
Az ügynökség szakértői elismerik, hogy az átlagos előállítási költség még sok helyen a nagykereskedelmi földgázár fölött van, ugyanakkor azt is hozzáteszik: a legjobb adottságú térségekben – ahol sűrű, könnyen elérhető az alapanyag és van megfelelő infrastruktúra – már ma is piacképes a termelés. Ha ráadásul értéket adunk a klímakárok elkerülésének (szén-dioxid-árazás), a biometán gyorsan versenyképes alternatívává válik; a költségkülönbség további része például melléktermékek – tiszta biogén CO₂, illetve a feldolgozott fermentlé – értékesítésével hidalható át. A méretgazdaságosság is számít: a nagyobb üzemek egységköltsége érzékelhetően alacsonyabb, a klaszterek pedig a logisztikát is olcsóbbá teszik.
Átfogóbb megközelítést igényel annak megértése, hogy a biometán nem csupán energiabiztonságot jelent a vidéki gazdaságoknak, hanem új bevételi lábat is: a termelés költségének nagy része munkaerőre, szolgáltatásokra és alapanyagra megy el, vagyis helyben képződik hozzáadott érték.
A szabályozás persze megkerülhetetlen, az IEA le is szögezi: ahol célértékek, zöld gáz-tanúsítványok, hálózati csatlakozást könnyítő eljárások és kiszámítható, teljesítményhez kötött támogatások működnek, ott a beruházási kedv is megjön. Az ügynökség szerint az olyan tipikus akadályok, mint a széttagolt alapanyag-ellátás, a hosszadalmas engedélyezés, a finanszírozási és hosszú távú vételezési szerződések nehézségei, jól kezelhetők célszerűen megválasztott helyi partnerségekkel és egységesebb, transzparens szabályokkal. A gyakorlat azt mutatja, hogy ahol a fejlesztések a hálózati csatlakozással, digitális üzemeltetéssel és tárolással együtt valósulnak meg, ott csökken a kényszerkorlátozás, mérséklődnek a rendszerkockázatok, és még az energiaárak is kiszámíthatóbbak lesznek.